bittigris

Telik az idő. Néha-néha megrázogatom a töltőtollamat, de be van száradva. Cigiről-cigire gyújtok és csak várok. Közben megy az Infected Mushroom - születésnap a szám címe, de nem tudok héberül (izraeliül - haha), így nem értem, hogy pontosan miről is szól. És még mindig csak várok - Borira várok, hogy jöjjön, és beszélhessünk. Közben azon gondolkozom, hogy elmondjam-e, hogy... Amit ugye Neked kedves olvasó nem mondhatok el. Mert ugyan milyen is lenne ha olyan kis titkokat osztanék meg? Tudom: unalmas lenne. Hiszen kit érdekel, hogy mit írok ide, meg hát nem is a szórakoztatás a cél - azt hiszem már - igazából. Egy a lényeg, hogy várakozom. Régen sokat vártam: lányokra vártam, magányosa, kávéházakban. Fiúkra kocsmákban. Eredményekre az iskolában. A tanév végére, vagy épp a nyár végére, hogy újra szerelmes lehessek. Volt azonban egy nagyon emlékezetes várakozásom is: két és fél órát vártam egy leányra a Corvin téren. Akkor dühös voltam. Ma már tudom, hogy megérte. Vártam már buszra, villamosra is. Vártam, hogy elinduljon a számítógépem, hogy elégjen a cigaretta, hogy vége legyen egy órának, vagy hogy elmúljon a pillanat. És még mindig sokat várok, most épp Borira várok - ha még nem említettem volna. S vajon a várakozás is egy út? Ahol az út a fontos, de az útnak része a cél? Várom a végét és az elejét is. Ahogy ujjai közé fúrom az ujjaimat. Várom az érintését és a pillantását. Lehet, hogy ez a várakozás egy vágyakozás: vágyakozás a szeretetre, azaz Isten kebelére, ölelve beteljesedni. Nyugodt vagyok. Nyugodt mert már közel az idő... közel vagyok. Konvergálok a téridő pont-pillanatához, ahol mindez a csoda történik majd velem. Vajon tényleg nincs idő?